|
(részletek
Mednyánszky Miklós "A moldvai csángók népi építészete" című könyvéből) A ház építése A csángó ember közismert türelemére és higgadtságára akkor is szükség volt, mikor háza építésébe belefogott. Tudta nagyon jól, hogy nem lehet elkapkodni a dolgot, s a régi hagyományok eldobása se vezet semmi jóhoz. Egy-egy csángó ház felépítése hónapokba tellett, akár boronaházról, akár csipkás (paticsfalu) ház épült is. A hagyomány azt tartja, a székely embernek a fával végzett munka könnyen megy, mert „fészivel (értsd: fejszével) jött a világra”. Való igaz, hogy a székelyek is, s a belőlük eredő csángóság is minden olyan munkát el tudott végezni, mely a fa feldolgozásához, megmunkálásához kellett – így a ház építése se jelentett problémát számára. Nem véletlen, hogy egészen a XX. század első évtizedéig nem nagyon maradt fenn feljegyzés, statisztika különálló mesterségbeli ácsokról – hiszen mindenki annak számított. A magára valamire adó fiatalember addig nem nősült, míg saját házát fel nem húzta. A tehetős gazda fiát, lányát úgy házasította ki, hogy hozományként egy kész házat adott gyerekének. De még a legszegényebb csángó család is a családfő vagy az öregapa által készített házban lakott, csirkéi, kevés állata, terménye a két kezével összerótt udvari épületekben kapott helyet. A ház építésében természetesen mindamellett voltak olyan részfeladatok, melyeket nem minden esetben a ház építője végzett el – de igen ő maga is részt vette benne, szervezte, esetleg még irányította is. Az első feladat az építéshez való fa beszerzése volt. A Tatros, a Tázló felső folyásánál lévő falvakban, ahol közel voltak a nagy erdők, az építő maga szerezte be az építőfát, melyhez természetesen a favágással iparszerűen foglalkozó helybéliek is segítségükre voltak. Az erdőktől messzebb lévő települések lakói vagy a gyengébb minőségű fára voltak kénytelenek hagyatkozni, vagy favágóktól vették meg az épületfát. Ez utóbbit a patakokon, folyókon eresztették le az „erdőlők”, húsz-harmincas szálával összefogott tutajként. Az építéshez igyekeztek télen kivágott fát felhasználni, azt tartották, az erősebb, tartósabb. Voltak olyan favágók, akik már fenn, az erdőben méretre vágták a rönköket, de gyakrabban inkább egybeszálként szállították le. A szegényebb építők kalákába állt segítőkkel vitték le az erdőből a faanyagot. Egy-egy ház felépítéséhez való fa lehordásához akár 8-10-szer is fordulni kellett, ez az igavonó állatok és azok gazdáinak segítsége nélkül nem ment volna. A faluba, a telekre érkező faanyagot hagyták száradni, az építkezésbe mindig csak akkor fogtak bele, ha a talaj már felengedett. Ha gazda előrelátó volt, s nem akarta nagyon húzni az időt, már az előző évben összeállította a kőalapot. A rakathoz szükséges követ a közelből termelték ki, vagy a patakról hozták – ehhez szintén a rokonok, ismerősök segítségét kérték, jól ismert volt a kőhordó kaláka intézménye is. Az alap kiméréséhez madzagot használtak. Hogy az oldalai merőlegesek legyenek, a két szemben álló sarkot összemérték – ha elsőre stimmelt, azaz nem volt csak néhány centis eltérés, az azt jelentette, hogy a kőrakat „rendesen sarkos” (azaz derékszögű), ami szerencsét hozó jel volt – és a készítője is dicséretet érdemelt. A kőrakat (s később, a sasok – oszlopok –, a falak) függőlegesbe állításához függőlegesbe állításához a „bombának” nevezett függőt használták, ami nem volt más, mint egy madzagra erősített kisebb kődarab vagy vasdarab. A vízszintes kijelölésére az építkezést szakmaszerűen űzők a „bomba” kisebb testvérét használták. A vízszintező pontosan derékszögű háromszög alakban összeütött (néha díszesen kiképzett) három lécből állt, melynek csúcsáról szöggel rögzített zsineg és azon súly lógott le. Az átfogó („talp”) közepén, arra merőlegesen húzott egyenessel kellett a zsinórnak egybeesnie, ekkor a talp biztosan vízszintesen állt. A szegényebbek, akik saját maguknak építettek, egyszerűen egy tál vízzel jelölték ki a vízszintest... a függőleges részekre ők is „bombát” készítettek maguknak. |
|
A talp, a falak építésére szolgáló fa vágásához, feldolgozásához évszázadokon át csak a fejsze (féci, fészi) két változatát, a hosszabb nyelű, vékony élű erdei (favágó) fejszét és a rövid nyelű kézifészit használták. A fűrész csak valamikor az 1880-as évek végén jelent meg a Kárpátok keleti lejtőin, amikor – a hagyomány szerint – az orosz háborúban idekeveredett orosz katonák kezében láttak először ilyet. |
|
A gerendák szabása a fejszével igen nehéz és fáradtságos munka volt. A hosszú nyelű erdei fejszével nem csak az ágak lenyesését végezték, hanem ezt használták a boronavégek leszabására is. A régi házak egymásra lapolt gerendái ezért nem is síkban végződtek, hanem kissé kúposan a faragásnak megfelelő alakban. A kézifészivel alakították ki a gerendák összeillesztéséhez szükséges lapolásokat, beeresztéseket, sőt még az oszlopok beállítására szolgáló fészkeket is. A házak felépítésnek elhúzódása is részben e munkálatok időigényességének tudható be. A gerendák pontosabb szabásának a fűrésztelepek megjelenése nyitott utat. Ekkor már pontosan méretre vágott gerendákat lehetett felhasználni a házak összeállításához – ám ennek is megvolt a maga hátránya: az ilyen faanyag lényegesen drágább volt, mint amelyet az építtető magának szerzett be s dolgozott fel. A fa feldolgozásának újabb eszközei lényegesen felgyorsították a munkát. A húszas-harmincas években az építéssel mesterségszerűen foglalkozók már a szokásos, ma is ismert famegmunkáló szerszámokat használták. Ilyenek voltak a különféle fűrészek (kézifirisz, nagyfirisz, deszkavágó), a fúrók (kalánfuru, szegfuru), a bárd. Sok feljegyzés maradt fenn a csángók körében olyan mesterekről, akik bár soha nem tanulták az ács, az építőszakmát, mégis számtalan épület dicsári kezük munkáját. A csángó ember minden korban igen tanulékony volt, s már kisgyerek korában részt vett a mindennapok munkáiban. Az eszes, jókezű gyerek hamar ráállt a fa feldolgozására, elleste felmenőitől, vagy ahová segítőnek szegődött a fogásokat. A csángó férfi számos mesterséget kitanult élete során, de az igazán valamire való munka a házépítés, az ácsolás maradt minden korban. A famunkák mestere az ács. A XIX. század végén, a XX. század elején már minden csángó faluban voltak megfelelő képzettségű ácsok, majd’ mindegyikben több is. Volt, ki idősebb rokonától, volt ki más személyektől igyekezett ellesni a tudományt, legtöbben a más vidékeken felvállalt munka során tanulták a fogásokat. Ezek közül nem egyet ők honosítottak meg szülőföldjükön. Az újítások jelentős része az erdélyi részekről érkezett, a „Hed”-nek nevezett csíki-háromszéki tájakról. De ők nem csak az ácsmunkához értettek, jószerével minden, a házépítéshez szükséges mesterségben jártasak voltak. Ez előny volt számukra is – több és nagyobb munkát is fel tudtak vállalni – de előny volt az építeni szándékozó gazda számára is, ha egy mesterrel meg tudta oldani az egész építkezést. A talpakat az elkészült alapra, kőrakatra mindig a munkát vezető ember, a mester igazította irányba. Itt szintén a keresztbemérést alkalmazták, nem volt szabad eltérni a kijelölt iránytól a fáknak. Amikor a talpak a helyükön voltak, többnyire pihenőt tartottak, átbeszélendő a következő napok feladatait. A boronafalat folyamatosan körben rakták, hiszen máskülönben nem maradtak volna állva a szálak. Azokon a munkákon, ahol „felfogadták” az építőket egy-egy mester vezetésével, legalább két-három ember faragta a fát, készítette a csapolásokat, fészkeket. A vázas csipkás (patics) fal vázainak szolgáló fák beállítása, s az azokat összekötő kosztorobák felhelyezése egyszerűbb volt, ezek esetében az összefogatásra szolgáló faszegek elhelyezése igényelt hosszabb időt. A faszegeket legtöbbször a gyerekekkel gyártatták le keményfából. A helyüket ki kellett fúrni, amihez cigányfurut, kézifurut használtak. Ez igen időigényes munka volt, de egészen a 20-as évekig a gyári faszeg nem volt használatban Moldvában. A faszegek egyes helyeken négyszög keresztmetszetűre készültek,amikor a helyükre beverték őket, akkor vették fel kerek formájukat, így szorultak be a lyukba. Enyvet, ragasztót csak a bútorasztalosok használtak a faszeg rögzítésére. A kevés vasszeget, kovácsszeget cigánykovácsok gyártották le, akik faluról-falura vándoroltak. Ám ezek az ácsolatok összekapcsolására nem igazán voltak alkalmasak, vastagságuk, ridegségük folytán. Még az 1950-es, 60-as években is az ácsszerkezet összekapcsolására a jól bevált faszeget használták csángó-földön. |
A kertelt fal készítése |
A vasszeg nélküli világban a vázas falba épített paticsfal (kertelt fal) úgy készült, hogy a sasok közé 15-20 cm-re állított karók két végét a talpba és a gerendába vésett lyukba ütötték, feszítették bele. Vesszőként a parti fák vagy a bükk, esetleg a mogyoró tavaszi friss ágait használták. E munkával tehát meg kellett várni a júniust, ekkor lehetett jó hajtásokhoz jutni, a koratavaszi ágak még törékenyek voltak. A fonáshoz való anyagokat nem ritkán a hátukon hozták haza a partról az építők. Sokat kellett fordulniuk, így igyekeztek valami szekérfélére felkéredzkedni. Természetesen azokban a háztartásokban, ahol volt igavonó állat, szekér, ez nem volt külön gond. |
|
A fonás után készült a fal felverése. Két oldalról álltak egymással szemben, a begyúrt sarat gyerekfej méretű gömbölyegekben verték a fonás két oldalára. A vázas falak (csipkás falak, lécfalak, tekercsfalak) sasfáinak, gerendáinak elhelyezése a férfiak feladata volt, a sárral való borítást azonban már az asszonyok, gyerekek végezték. Így emlékezik vissza erre egy idős csángó asszony: „Sántuk meg a
fődet, s tettük be úgy a lécek között. Vittük léceket zágaszokat sz ttőtöttük
ki vallatukval. Hogy mondtuk? Vallotuk. Tőöttük ki azt a lécek között. Gye ott
a lécek között. Osztán verni fel eszment fődet szalmával, szalmával verni fel,
sz húzni el doszkával. Legyik szík. Utó azonküvül gyúrtunk fődet gálival,
szineltük meg sz addig szikáltuk, míg nem haszadott el a fal. Me ha nem
haszadott el a fal, húztuk a várral. Így sántuk a házat. Segittett egy nép sz
egy leány. Én sántam, sz egy nép sz egy leányval. Úgy sántam a házeskámat. Még
szegitett a zember isz, de keveszet. A járt dologra.”. Megpróbálom az
archaikus, csángó szavakkal, kifejezésekkel elmondottakat lefordítani: „Csináltuk meg a földet, s tettük be úgy a lécek közé. Vittük a léceket, az ágasokat, s töltöttük ki vályoggal. Hogy mondtuk? Vallotuk. Töltöttük ki azt lécek között. De ott a lécek között. Aztán vertünk fel ismét földet szalmával, szalmával verni föl, s húzni el deszkával. Legyen sík. Utána azonkívül gyártunk földet gálival (lóganéjjal), színeltük meg s addig sikáltuk, míg nem hasasodott a fal. Mert ha már nem hasasodott, akkor került rá a meszelés. Így csináltuk a házat. Segített egy asszony s egy leány. Én csináltam, s egy asszony egy lánnyal. Úgy csináltam a házacskámat. Még segített az ember (mármint a férj) is, de keveset. Ő járt a dologra (azaz a földre dolgozni).” (forrás: Gazda József: Mindennek mestere) |
|
Lécvázas fal építés közben |
|
Szintén férfimunka volt a vályogfalak, téglafalak rakása. Ezek esetében már bizonyos szakértelemre is szükség volt, ezért legtöbbször már mestereket is hívtak. Az anyag előkészítésében, a valatog (vályog) bekeverésében és a téglák falra hordásában az asszonyok, gyerekek is segítettek, de a falrakás már emberes feladata volt. A kőművesek tudását a csángó ember különösen tisztelte, ha kellett, teljesen rábízta magát. Tudásukat apáról fiúra örökölték, sokan vitték az ipart nemzedékeken át. A munka
szervezése Azokon az épületeken, amelyeket saját maga húzott fel a gazda, a sok embert igénylő tevékenységekhez kalákát szerveztek. A gazda idejekorán felesége körbejárta a szomszédságot, a nemzetséget („nyám”-ságot), egyeztetve velük a tennivalót, a pontos időpontot. A kalákába hívásnak illet eleget tenni, ha valaki nem volt készséges ebben az irányban, azt a közösség figyelmeztette. A kalákába nem ritkán 15-20 ember is összejött, ellátásukról természetesen az építtetőnek kellett gondoskodnia. Kalákában volt végezhető a szállítás, a kőalap, a csipkás fal megrakása, a padlásra a tapasztás felhordása. Ugyancsak kalákában készült a boronafal rakása, tető fedése is, bár míg az előzőekben a nők és a gyerekek is közreműködhettek, itt már csak a férfikéz dolgozott. Amikor kalákában dolgoztak, mindig volt egy jobban hozzáértő vezető, aki irányította a munkát. Mesteremberek A XX. század első felében már szinte minden településen megtalálható, a házak építéséhez értő mesteremberek fizetségért vállalták a munkát. Ez lehetett természetbeni fizetség (gabonában), de pénzben is fizethettek. Ha a gazda segítséget adott a munkához, a mester annyival kevesebbe vállalta a feladatot – igaz, a gazda ekkor sem biztos hogy jobban járt, mert a segítséget neki kellett ellátnia, etetni, itatni. A jó mestereket már előző év őszén megkeresték, újév fordulóra már tisztában voltak azzal, következő tavasszal-nyáron mi lesz a feladatuk. Ha így, idejében megbeszélték velük a munkát, lekötötték az idejüket, még volt lehetőség akár alkura is. Ha valaki későn kapott észbe, és csak tavasszal látott neki ácsot, kőművest keresni a még abban az évben elvégzendő munkájához, kénytelen volt a megadott magasabb árat is megfizetni, ha azt szerette volna, legyen mester, aki megcsinálja. Ilyenkor már nemigen volt idő másik hozzáértőt keresni. A szakmai hozzáértés, a biztos kezű, nyugodt munka eredményeként számos csángó-földi mester dolgozott más vidékeken is. Erdélyben, de Olténiában, a fővárosban is kedveltek voltak a Moldvából érkezett mesterek, mert szaktudásuk mellett megbízhatóságukról is nevezetesek voltak. Ők természetesen kihasználták e lehetőséget: ha nem is a meggazdagodásra – nemigen hallani a távolban magát megszedő csángó mesterről a két világháború között –, sokkal inkább az ismeretek gyarapodására. Ilyen mesterről, név szerint Piros Mihályról emlékezik meg Kós Károly is, aki a 30-as évek elején először készített oszlopokra állított tetőt, s mely módszer később a környéken sokfelé elterjedt. Az 1950-es évekre a magyar lakta moldvai településeken is teljessé válik azoknak az iparosoknak, szakmáknak a köre, melyek az építőmunkákban közreműködnek. Ezek közé nem csak kőművesek, ácsok tartoznak, de számos olyan „hivatásbeli” mesterség is megjelenik, mely korábban nem volt jelen - elsősorban azokban a tevékenységekben, melyeket korábban a csángó ember önmaga is el tudott végezni. A legfontosabbak közülük is az asztalosok (épület- és bútorasztalosok), akik ekkor már modern eszközöket is (például esztergát, különféle bonyolult gyalukat stb.) is használnak. Ők már a korszerűnek mondható tárgyakat, épületszerkezetek is el tudják készíteni, mint például az illesztőhézaggal ellátott (nútolt) mennyezetborítást, padlóburkolatot, vagy betétes bejárati ajtókat, gerébtokos ablakokat. Az archív felvételek a Kriza János Néprajzi
Társaság gyűjteményéből |
Ha valami érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
