|
A favázas építkezés történetéről röviden
A favázas építkezés az emberiség legrégebbi építési módjának nevezhető.
Nem tudjuk, mikor és hol építették az első házaikat elődeink.
Valamikor nagyon régen az ősember szokásai megváltoztak. Évmilliókig vadászattal, gyűjtögetéssel szerezték meg táplálékukat, ám jó 10-12 ezer évvel ezelőtt rájöttek, hogy egyszerűbb és biztosabb, ha maguk gondoskodnak az élelem megtermeléséről.
Egészen eddig az időpontig az emberek még a természet kínálta helyeken húzták meg magukat: barlangokban, bokros, rejtőzködésre alkalmas helyeken vagy éppen a fák lombja között.
A jó termőföldeket, a legelőket azonban nem találhatták meg a barlangokat rejtő hegyek között vagy a lombos erdőkben. Az ilyenek a nagy síkságokon, a lassan kanyargó folyók mentén húzódtak. Csakhogy épp e helyeken nem akadt hajlék, ahol az időjárás, a fenevadak vagy az ellenséges törzsek elől el tudtak volna rejtőzni.
A növénytermesztéshez, az állattenyésztéshez állandó lakhely kellett. Hiszen az elvetett mag kikelését meg kellett várni, a fiatal állatok növekedéséhez is hónapok, évek kellettek.
Az ősembernek tehát fedelet kellett építenie feje fölé, ha életben akart maradni.
Az első házak minden bizonnyal földbe mélyített kunyhók voltak. Magától értetődő, hogy a természetben talált anyagokat használták építkezésre: fát, követ, és egy mindenhol előforduló anyagot, a földet.
Ahogy az emberi értelem, tudás fejlődött az évezredek során, a házépítés is vele fejlődött.
Évezredek tapasztalatai, a helyi körülmények, és minden korban az akkor élők tudása alakította a házak formáját, alakját, szerkezetét.
Az emberek minden korban azon igyekeztek, hogy minél lakhatóbb házaik legyenek.
Míg az első házak csak az időjárás viszontagságai ellen védtek, később már az értékek megvédése is fontos lett. Sokáig ezek az értékek nem mások voltak, mint a begyűjtött élelmiszerek, az egyszerű szerszámok, használati tárgyak. Ezek elvesztése esetén nem tudtak volna életben maradni őseink.
Az ősember úgy kezdte építeni hajlékát, hogy egy sekélyebb mélyedést, gödröt ásott a földbe. Rájött, hogyha a ház alja (amit ma padlónak nevezünk) mélyebben van, mint a föld körülötte, akkor a szél nem fúj át kunyhón, így az nem lesz olyan hideg.
A gödör két végébe két vastagabb faágat állított, ezeknek a felső részén elágazó ágak álltak az ég felé.
Az álló fákra egy erős ágat fektetett keresztül. Ilyennel később is találkozunk majd a népi építészetben: szelemen a neve. Ez lett ház váza.
Már csak a tető volt hátra.
A keresztbe fektetett fához ferdén gallyakat, faágakat támasztott, lehetőleg minél sűrűbben. Ezekre földet hányt, és így már egészen erős, a széltől, esőtől védő hajlék alakult ki.
Fekete István "Tüskevár" című regényének főszereplője, Matula bácsi is pontosan ilyen kunyhóban tölti napjait a Kis-Balaton berkeiben. Még manapság is sokfelé találkozhatunk ezekhez hasonló kunyhókkal a mezők szélén, az erdőkben.
Később rájött az ember, hogy jobb, ha a ferde fedelet megemeli - így nem kell olyan görnyedten járni alatta. Falat épített hát alá, és ezzel megszületett a ma is ismert ház formája.
A favázas házak számtalan formája és építési módozata alakult ki.
Egészen a XIII-XIV. századig - de Európában sok helyen, hazánkban még a XX. században is a sövényfonással és földtapasztással kitöltött ház volt a legelterjedtebb.
Hogyan is készültek ezek?
A legszegényebb embereknek nem csak fára és téglára nem tellett, sokszor a vályogvetőket, a falrakókat sem tudták megfizetni. Ők visszatértek az elődeink által alkalmazott építési módokhoz.
Először is a földbe szúrva, vagy fekvő gerendákba vastag faoszlopokat állítottak, ezeket sasfáknak nevezzük.
Az oszlopokra gerendák kerültek, így alakult ki a ház "csontváza". A gerendákat "varrófáknak" hívják egyes vidékeken, mert ezekkel fogták össze a ház oldalait.
Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. Ettől az építmény úgy nézett ki, mint egy kerítés. Vannak tájak, ahol kerített háznak is hívják az ilyen épületet.
A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak - egy sövényfal alakult így ki.
rajz
Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak.
A tapasztást több rétegben készítették, hogy vastagabb legyen, de még így sem lett olyan vastag, mint a vályogfal, vagy a rakott fal. Az egyes rétegeket gyorsan kellett felrakni, nehogy az előző teljesen kiszáradjon. A tapasztást úgy készítették, hogy a sarat kézzel vagy lapáttal rácsapták a fonásra.
A felcsapott agyagot még kissé nedves állapotban igyekeztek kiegyenesíteni, vagy pedig száradás után egyenesre vágták.
A paticsfal bár vékonyabb, mint a más módon épült falak, azonban így is nagyon erős és tartós. Ezért is kedvelték a régi korok emberei.
Többször is feljegyezték, hogy egy-egy alföldi faluban a folyók árvizei után a paticsfalak állva maradtak, csak a sarazást kellett újra készíteni.
Egyes alföldi tájakon a paticsfalat mereglyés falnak is nevezik.
A mai Románia területén élő csángók a karókat nem befonták, hanem sárba kevert szalmát tekertek rájuk - úgy nézett ki, mint a kürtőskalács. A sűrű tekercsek közét sárral tapasztották ki, hogy ne legyen girbe-gurba.
A favázas, fakarós, sövényfalú házak kialakulását, fejlődését és típusait a Buzás Miklós-Sabján Tibor szerzőpáros mutatja be nagyon érdekfeszítően és részletesen a TERC Kiadó Kft-nél megjelent "Hagyományos falak" című könyvében.
Ha valakit érdekel ez a téma, ajánlom e könyvet beszerezni.
Karóközös sövényfal
Hazánkban a sövényfalú házak már ritkák, mert a XIX-XX. században ezek a szegénység jelképei lettek.
Szerencsére a néprajzos, régész, műemlékes szakma évtizedek óta mindent megtesz, hogy e házak legjavát megmentse, és bemutathatóvá tegye.
A hazai szakirodalom (elsősorban a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Ház és ember sorozata) számtalan ilyen házat mutat be, de maguk a házak is megtekinthetők a szentendrei skanzenben.
Itt kell szólni egy érdekes hazai sajátosságról.
Hazánkban a favázas paraszti épületek házak váza akkor, amikor már készen vannak, nem látszik. Miért?
Mert a magyar hagyomány szégyelni valónak gondolta a látszó favázat, és inkább eltakarta. Valóban nem is lehet látni, és aki nem mélyebb jobban bele, nem is veszi észre, hogy például a skanzen felső-tiszavidéki házainak jelentős része (bejárattól jobbra lefelé) ilyen favázas épületek.
Bemutatok néhány képet a skanzenbe áthelyezett mándi református templom falszerkezetéről (közli: Balassa M. Iván, Ház és ember 8. kötet 1992).
De visszatérve a faanyagra: valószínű, hogy hazánkban az is a favázak eltakarására késztette az építtetőket, hogy nem voltak olyan szép szál, mutatós faoszlopok, fagerendák (a fenébe, ide majdnem egy csúnya szót írtam, de inkább körülírom) nagy mennyiségben, mint némethonban. Azaz nem volt rá mód, hogy válogassanak, hanem abból kellett építeni, amihez hozzájutottak.
A favázas építkezés ugrásszerű fejlődését az hozta, amikor a XII-XIII. században rájöttek, hogy ha a váz oszlopait nem a földbe ássák, hanem kiemelik a felszín fölé, jóval tovább tartanak.
Ekkor jellenek meg a - elsősorban az Alpoktól északra eső nedvesebb éghajlatú területeken - talpgerendák, melyeket legtöbbször kőre - a későbbi időkben falazott alapokra fektetnek.
A talpas sövényfalas házak napjainkig megtalálhatók, még a XX. század 30-as éveiben is készültek - hazánkban is.
És a talpgerendák vezetnek a XIV-XV. században a klasszikus "fachwerk" háztípus a megjelenéséhez, melynek falazata már nem sövényfonásos, hanem falazóelemekkel(téglákkal, vályogtéglákkal) kitöltött.
Ezekről a következő fejezetben olvashatunk.
|
|
