A moldvai csángók favázas épületei

(részletek Mednyánszky Miklós „A moldvai csángók népi építészete” című könyvéből)

 

Talpas ház

A talpfák

Kőalapok

Favázas fal (kertelt fal)

 

 

A csángók lakóházuk építésekor messzemenően igyekeztek az őket körülvevő természethez alkalmazkodni, mind az épület elhelyezése, mind a felhasznált anyagok tekintetében.

Kerülték a vizenyős, lápos területeket, mint a szeles, hideg magaslatokat. Az épületeket a nagyobb telkeken belül is igyekeztek a dombok napsütötte oldalára elhelyezni, figyelve arra, hogy a bejárat mindig dél felé forduljon. Az épület körül gyümölcsfákat telepítettek, ezzel a házaknak a széltől történő védelmét is biztosítani lehetett.

Amíg a Moldvában ágasos (azaz a földbe mélyített oszlopokra állított) házszerkezet volt elterjedt, a csángóság a román népesség között lakó Szabófalva kivételével a talpas építési módot alkalmazta. A talpra a korai időkben boronafal került, majd – a faanyag fogytával, drágulásával – különféle vázas, fonott-rakott falszerkezetek épültek.

 

A talpas ház

 

A XIX. század végéig a csángó ház jellemzően a Kárpát-medencében sokfelé ismert gerendaház, boronaház volt. Napjainkra ezekből szinte már alig maradt – ezek okairól később szólok –, azok is csak gazdasági épületek. Éppen ezért érdemes kicsit részletesebben foglalkozni a Kárpátokon túli területeken alkalmazott boronaépítési technológiával.

 

A talpfás építkezés évezredes múltra tekint vissza egész Európában. Fejlett, jól kidolgozott megoldásai elsősorban természetesen azokon a vidékeken alakultak ki, ahol sok fa állott rendelkezésre – és megvolt a feldolgozáshoz, építéshez szükséges megfelelő szakmai tudás. Számos változata ismert, melyek a felmenő fal vonatkozásában különböznek egymástól, de magának az épületnek az alapépítménye minden esetben azonos: a talpfák a földön fektetve vagy attól megemelve (kőalapokon, lábakon) egy keretszerkezetet alkotnak, és ezekre kerülnek rögzítésre a felmenő falak szerkezetei.

Ha az épület helyén már állt egy ház, azt nem ritkán teljesen elbontották, csak az alapjait hagyták meg. Gyakran előfordult, hogy a régi faanyagot használták újra, hiszen a faanyag mindig igen drága volt.

 

A hazai népi építészeti kutatás és szakirodalom elég keveset foglalkozik az épületek alapozásával, szaknyelven „alépítményeivel”. A fából történő építkezések esetében a különféle tanulmányok még csak-csak megemlítik a talpgerendát, az alá kerülő kőrakatokat, ám ezek készítésének módozataival, a miértekkel nem nagyon foglalkoznak a szakírók.

Éppen ezért érdemes e szerkezeti résszel kicsit behatóbban foglalkozni, mert a csángók között a talpas építési mód mind a korai, boronaházas építkezés, mind a későbbi, vázas, tapasztásos építkezés során fontos szerepet kapott.

 

A talpakhoz szükséges faanyagot a Tatros és az Ojtoz folyók felső folyása mellett (a Kárpátok erdeinek szomszédságában) lakók be tudták szerezni a közelükből, ám az alsóbb területek települései közelében csak a csere-(tölgy) és gyengébb minőségű bükkfához jutottak hozzá. Ezek is többnyire a földesurak birtokában lévő erdőkben feküdtek, csak néhány szabadparaszti (rezes) falu használhatta saját birtokában lévő erdőből származó fát.

 

Hogy megfelelő minőségű és mennyiségű fához jussanak, a hegyvidéki településekről kellett beszerezni az építőfát. Gyakran vásárolták meg a kifejezetten ebből a célból tutajként összeállított faanyagot, melyet a kereskedők a Szeret hullámain eresztettek le Moldva mélyebben fekvő vidékeire.

A fa feldolgozásában egészen a XIX. század végéig csak a szekerce, fejsze játszott szerepet. Ekkor még éltek olyanok, akik emlékeztek arra, hogy fűrészt csak az 1870-es évek nagy orosz háborújában idekeveredett orosz katonák kezében láttak először.

Csángó földön régi hagyomány, hogy az építéshez mindenki ért, értett. Minden portán ott voltak a fa megmunkáláshoz szükséges szerszámok, a féci, fészi (fejsze). Az ácsmunka szinte minden részét el tudták végezni e szerszámmal, még a gerendák igen nagy odafigyelést és finom mozdulatokat igénylő csapolását is. Azt tartották, a finomabb eszközök (gyaluk, kézi vésők) az asztalosoknak valók.

 

A csángó talpas házak földre fektetett talpakkal készültek ott, ahol a talaj mentes volt a nedvességtől, vagy az épület kisebb értéket képviselt. Ólak, terménytárolók, pajták esetében még ma is találkozunk ilyen megoldással.

Ha a terepviszonyok megengedték, a talpgerenda földre fektetése előtt a terepet a leendő ház körül lemélyítették olyan módon, hogy a gerendavégek levegőbe lógtak. Ennek oka az volt, hogy ide került a később ismertetésre kerülő töltész, amit mindig jól záró agyagból készítettek – a szerepe a víz elvezetése volt. A lakosság gyarapodásával egyre kevesebb lett az olyan terület, ahol gond nélkül lehetett építkezni, olyan helyre is kénytelenek voltak a csángók költözni, ahol a terepviszonyok, a csapadék, a folyók kiöntése vagy a talaj nedvessége miatt korábban nem épültek lakások. Az ilyen terepen épült házak talpfái alá a más, hegyvidéki építkezésekből is ismert és alkalmazott kőalap került a házak talpfái alá.

 

Kőalapok

 

A kőrakathoz felhasznált kövek nem kőbányából kerültek ki, hanem úgynevezett patakkövet használtak fel. A patakkövek a hegyekből lezúduló patakok, folyók által hozott és az enyhe esésű szakaszokon lerakott kövek. A hirtelen nagy esőzések, főleg a tél végi, tavaszi nagy áradások rengeteg ilyen követ szállítottak magukkal, miáltal minden évben a természet bocsátotta az építkezők rendelkezésére az építőanyagot.

A ház építéséhez a család tagjai szedték össze a köveket, egy-egy fuvarral akár egy házra való patakkő is összegyűlt. Fizetni nem kellett érte, a kő szabad érték volt.

 

Lakóház kőalappal

 

A kőalap rakásának kétféle módja alakult ki.

Az első esetében csak a talpgerendák találkozásához került egy-egy nagyobb kő, vagy több, kisebb méretű kőből épített kőrakat, miáltal a gerenda alátámasztás nélkül állott a levegőben. Annak érdekében, hogy ne fújjon át alatta a szél (azaz ne legyen nagyon hideg a padló) a gerendaközöket teljes magasságukban feltöltötték földdel, vagy – amikor már a vágott fűrészáruhoz könnyebben hozzá lehetett jutni – bedeszkázták a közöket.

 

A sarkok alá helyezett kőrakatok egyben arra is alkalmasak voltak, hogy lejtős területeken a szintkülönbséget kiegyenlítsék. A ház alsó végénél magasabb, a felső végén alacsonyabb rakat készült, így a talpgerendák vízszintesen feküdhettek az épület alatt.

 

 

Kőalap oszlop alatt

 

Ha 6-7 méternél nagyobb fesztávot kellett áthidalniuk a gerendáknak, kőrakatok készültek azok fele hosszánál is.

Azt tartották, a természetes kő nem vezeti fel a nedvességet a falhoz, így még gazdasági épületek gerendái alá is került egy-két sor. A kőrakatok hézagait kisebb kövekkel ékelték ki, hogy a nagyobb kövek ne mozduljanak el.

 

Rosszabb minőségű talajok esetében, vagy fontosabb épületeknél (lakóházaknál) találkozunk a másik típusú kőalappal, melynél már nem pontszerű kőrakat készült, hanem a kövek a gerendát teljes hosszában alátámasztották.

 

 

Teljes talpat alátámasztó kőalap

 

A legfelső sorba nagyobb, lapos kövek kerültek, hogy a talpfa egyenesen feküdjön. A nagyobb kövek közeit ebben az esetben is kisebb darabokkal töltötték ki. A kőrakatot eltakarandó, földfeltöltés került elé, az újabb időkben a módosabb gazdák a kőalapokat is beburkolták deszkával.

 

A talpfák

A csángó lakóházak talpai cserből, tölgyből készültek, melyeket rendszerint négyzetes keresztmetszetűre faragtak. A kisebb jelentőségű épületek esetében más fajta fát is felhasználtak, ezek esetében sokszor még a bárdolástól is eltekintettek.

A talpgerendának való kiválasztásakor nem csak arra törekedtek, hogy hibátlan, ép legyen, hanem arra is, hogy a gerenda olyan hosszú legyen, hogy ne kelljen toldani, kiadja a ház teljes hosszát. Ennek ésszerűségi oka volt: a falazat, a tető egyben készült, nem lett volna helyes, ha az alattuk futó „alaptest”, azaz a talp több darabból áll.

A XIX. század utolsó évtizedéig a lakóépületek talpgerendái nem ritkán a 40-50 cm vastagok voltak. Ahogy fogyott az erdőn a koros, jó minőségű fák száma, a talpfák mérete is egyre csökkent. A Moldvában ma még fellelhető talpas házaknál már csak 20-25 centiméter vastag talpgerendákat találunk, a XX. század elejétől ennél vastagabb fákat már nem volt mód beszerezni. A vastagabb gerenda természetszerűleg jóval erősebb volt.

A talpnak való fákat hagyományosan télen vágták ki – egyrészt az ekkor vágott fában a nedvek pihentek, másrészt a havas terepen a szállítás, a vontatás lényegesen könnyebb volt. A kivágott fa legalább 40-50 centivel hosszabb volt, mint amilyen belvilágú (belső méretű) házat akartak építeni, hogy a sarkokon biztosítva legyen a megfelelő hosszúságú túlnyúlás. Figyeltek rá, hogy a fa szép egyenes legyen, ne hajoljon el, ne legyen benne csavarodás. Kós Károly jegyzi fel, hogy régen olyan hatalmas szálfákat is felhasználtak, melynek vontatásához 12 ökörre volt szükség.

 

 

Favázas csűr szerkezete

(a talpfák rövidebbek, a felső kötőgerenda azonban egy darabból készül)

 

A talpgerenda elhelyezése kellő figyelmet kívánt, mert ha az első sor hibásan (például nem derékszögben) került lefektetésre, későbbiekben már igen nehéz volt a hibát orvosolni. A derékszögbe állítást keresztbeméréssel ellenőrizték. A gerenda elhelyezését legtöbbször szakember irányította, mert tudták, hogy ez a ház épségének kulcsa.

 

A ház hossztengelyével párhuzamosan futó talpgerendákat keresztirányban fekvő kötő gerendák kötötték össze. Az ezekre megépülő harántfalak nem csak térhatároló szerepet töltenek be, ezek egyben merevítik is a fából készült épületet. E kötőgerendák alá – általában fél távnál – egyrészt a terep egyenetlenségének kiigazítása, másrészt a teherelosztás érdekében szintén kőrakat került.

 

Talpfák illesztése saroknál

A talpgerendák és kötőgerendák illesztésének több módja is van. Amikor még vastag talpgerendák beszerzésére volt lehetőség, egyszerű, egyenes vágású lapolást készítettek, melynél mindkét gerenda félkeresztmetszetben került bevágásra – a megmaradt 20-25 centis vastagság biztosan tartott.

 

 

Talpfa és kötőgerenda toldása

 

Amikor már csak vékonyabb, 20-25-30 centiméteres gerendák beszerzésére volt lehetőség, az ácsok bonyolultabb, de biztosabban tartó illesztési módokat alkalmaztak. A leggyakrabban a fecskefarkú „rováshoz” folyamodtak, mert az ennek során kialakított ferde vágás biztosabban tartott. A rovások nem hatoltak a faanyag fél vastagságáig, nagyjából annak 1/3-át tették ki.

Az így kialakított „rácsszerkezetre” kerültek a felmenő falak, a felépítmény. A XIX. század második feléig ez jellemzően az úgynevezett „borna” (borona) fal volt, a későbbiekben a vázas falrendszerekhez sorolható falépítési módok terjedtek el.

 

 

Favázas csűr

 

A kertelt fal

 

A moldvai csángók ekkor – nagyjából az 1910-es, 20-as évektől kezdődően – kénytelenek voltak olyan építési technológia után nézni, melyhez lényegesen kevesebb faanyagot kell felhasználni.

 

Az őket környező népektől eltanulva, de a saját tudásukat hozzátéve megkezdődött a népi építészetben „talpas sövényfalnak”, „paticsfalnak” nevezett építési mód kialakulása.

 

Amint arról már szó volt a környező népek az ágasos (azaz a földbe ásott oszlopokkal készült) építési rendet alkalmazták, csángó testvéreink ragaszkodtak a talpak megmaradáshoz – még ha ekkorra már a talpak (éppen mert a faanyag kevesebb volt) kisebb keresztmetszetűek, rövidebbek voltak, mint a korábban alkalmazottak.

Az előző fejezetben már szó volt róla, hogy a csángó falvak lakói művészi módon készítették fonott kerítésüket, melyek közül elvétve még ma is találunk néhányat.

Értelemszerűen e technika megfelelő adaptálásával igyekeztek új falépítési technikát is meghonosítani, kifejleszteni. Nem véletlen, hogy a csángó nyelvben a hazai népi építészetben „tapasztott sövényfalnak”, vagy „paticsfalnak” nevezett falrendszer neve „kerített” fal.

Az ilyen falszerkezetek fő jellemzője, hogy a talpra állított oszlopok közét függőleges (Románfalva környékén vízszintesen beszorított) karókkal osztják fel, majd ezek közé könnyen hajló favesszőből fonást készítenek (bekertelik). Az ilyen fonásra parti fűz, bükk, de gyakran  mogyoró fiatal ágait használják.

 

A talpakra azoknál kisebb vastagságú oszlopok kerültek. A sarkokra természetesen vastagabb, középre, az ajtók sasfáihoz vékonyabb faanyagot használtak. Amikor még bőven rendelkezésre állottak öreg, egészséges növésű fák, akkor még 25-30 centiméter vastag oszlopokat is beépítettek, a XX. század 20-as éveire ez már legfeljebb 12-15 centit jelentett.

Rövidebb falnál csak két sarokoszlop közé még egy oszlop került. Ha az újabb időkben, helyi hatásra ablakot is terveztek berakni, akkor az ablak két oldalára egy-egy oszlopot is fel kellett volna állítani – látjuk, hogy a hagyományos csángó házaknál a rövid oldalon nemigen volt ablak: ennek részben a felesleges anyagpazarlásnak a kikerülése is oka volt…

A hosszú falaknál a sarokoszlopok közé még legalább 2-3 oszlopot beépítettek.

Az oszlopokat csapolással rögzítették a talpfákba és az őket felülről összekötő alsókosztorobába (sárgerendába).

A kosztoroba a vázas épületek esetében mindig a talpfánál kisebb méretű, nagyjából az oszloppal azonos vastagságú gerenda volt. Amíg a talpgerendánál arra törekedtek, hogy lehetőleg egy teljes szál faanyagból készüljön, a sárgerenda több darabból is állhatott. Igyekeztek úgy összeválogatni a szálakat, hogy lehetőleg két oszlop közé kerüljön a toldás, melyet egyenes lapolással oldottak meg. A lapolásokat – még a vasszeg elterjedését követően is inkább – keményfából készült faszegekkel rögzítették, úgy tartották, ez biztosabban fog.

 

Az oszlopokat a még kisebb építmények (tyúkól, pujkas) esetében is mindig megtámogatták ferde dúcokkal, „kapcsokkal” is. Erre az oszloppal azonos vastagságú, vagy annál valamivel vékonyabb faanyagot használtak fel. Gyakran csak megfosztották kérgétől, és minden faragás, egyenesre szabás nélkül úgy, ahogy a természet növesztette őket, használták fel az ágakat. A ferde, néha girbe-görbe dúcok, támok még ma is megtalálhatók néhány udvari építményben.

Az így elkészült vázra készült el a sövényfonás, a „kertelés”.

 

 

 

Kertelt fal fonása és a fal tapasztás közben

 

Az oszlopok közötti falszakaszba függőleges vesszők, vastagabb ágak kerültek, melyeket alul-felül a gerendába vágott felhasításba feszítettek bele. Ezek alkották a fonás vázát. Hogy a fonás erősebb legyen, nem soronként váltották a fonadékot, hanem általában 2-3 sor egy menetben futott, majd ezzel ellentétesen ismét 2-3 sor került.

 

 

Többsoros fonás tapasztva

 

A fonott fal készítésére így emlékezik vissza egy idős moldvai ember:

„Azt úgy fonott vesszöböl csinálták mind. A háznak az alapja fa, olyan, mint a gerendák. Azok össze vannak állítva, s kiviszik, s ilyen oszlopokat tesznek abba a magasságba, amilyen magas kell legyen az a ház. Az oszlopok ritkábban vannak. Mit mondjak, vagy két méterre egyik a másiktól, bevésve abba a talpba. S akkor az oszlopok ki vannak. fúrva itt is, ott is, s oda ilyen fákot tesznek, mint a laskanyújtó, keresztbe. Egyik oszloptól a másikhoz. Osztán vesznek olyan vékony fát, ujjnyi vastagsagct, s befonják mind, mind, s mikor má bé van kertelve.

Akkar aztán csinálnak így polyvás sárt, s veszik a kezekkel, aztán odavágják a kertelesbe. Belül is odatapasszák, elegyengetik egyenesre, s kész a ház.”

 

A fonásra kívül-belül tapasztás, majd simítás kerül, melyet régebben a környéken található „fehér főddel” kentek be, s minden tavasszal és ősszel újra kenték. Moldvában csak az 1920-as években kezdték fehérre meszelni a falakat, amikor Csíkből a hegyeken át a vándormeszesek termény fejében árusítani kezdték az „ótott” meszet. A magyar házak mindig fehér színűek voltak, a románoktól eltérően, ahol a színes fal volt a szokásos.

 

Lakóházak mellett nagyobb épületek is készültek sövényfallal: Farkasfalváról, Alósborocsényból, Ardevánból is maradtak feljegyzések ilyen falazatú templomok építéséről.

 

A magyar néprajzban „lécvázas falnak” nevezett szerkezetnek felel meg a csángó „valatog”-fal építése. Ekkor az oszlopok közé sűrűn, egy arasznyira, vagy még annál is sűrűbben függőleges lécezést szorítanak be úgy, hogy a lécek alja a talpfában, a felsővége az oszlopokat összekötő kosztorobában van rögzítve. Az előzőektől letérően az ilyen falban nincs vesszőfonás, a lécezést szalmás sárral („valatoggal”, magyarul vályoggal) rakják fel két oldalról.

 

Valatogfalú ház építés közben

 

E módszer továbbfejlesztett változatával a Tatros mentén találkozhatunk, ahol hosszúszálú, sárral kevert szalmával tekertek be karókat – mely úgy fest, mint a kürtőskalács –, s azokat függőlegesen a falba állították. A betekert karók – melyek alsó végét a talpfába vésett résbe, felső végüket a sárgerendában kialakított résbe szorították be – olyan sűrűn kerültek egymás mellé, hogy közöttük nem maradt rés. Az így kialakult egyenetlen falsíkot aztán tapasztással egyengették ki, majd simították, meszelték. A technológia a magyar népi építészetben a „tekercsfalas” építési mód elnevezést kapta, s hazánk több táján is ismert. Az ilyen tekercsfal készítése az előzőeknél hosszabb időt vesz igénybe, ám a fal sokkal jobban szigetel és igen tartós, stabil.

 

A Szeret környékén másmilyen kitöltést alkalmaztak. Az 1920-as évektől kezdve a gyári szeg könnyen elérhetővé vált Moldvában is. Addig csak a cigánykovácsok által vert vasszeg volt kapható, ami drága is volt, és finomabb munkára nem lehetet használni.

A gyári szeg alkalmazásával a csángó nyelvben  csipkás fal” elnevezéssel ismert, a lécfal módosult változata terjedt el.

A csipkás fal függőleges vázoszlopaira kívül-belül sűrűn, 10 centiméterenként vízszintes lécezés (csipka) került, majd ezek közeit és a lécezést kívülről szintén vályoganyaggal (valatog) tapasztották be.

 

 

Csipkás fal építés közben

 

A falazatok készítésére szolgáló vályog hasonló módon készült, mint szerte a Kárpát-medencében: az udvaron földre terített anyagot igásállatokkal megjáratták, miközben szalmát kevertek belé.

A klasszikus vályogtégla falazat („kirpicsfal”, a Szeret mentén „tizikfal” volt a neve) csak az 1940-es években kezdett divatba jönni. Gondolni kellett az ezen a környéken nem ritka földrengésre is, ezért a téglák közé félméterenként drótmerevítés került.

Néhol megpróbálkoztak az oszlopok közé becsúsztatott vízszintes deszkázatú (zsilipelt) fal készítésével is, de egyrészt a faanyag drágasága, másrészt a nem megfelelő hőszigetelő képessége miatt nem terjedt el igazán.

 

Az elkészült falazatba a nyílászáró elhelyezése különösen fontos feladat volt. A sövényfalba, a csipkásfalba előre elkészített kereteket helyeztek el, amiket fonással is stabilizálták. Az első időkben az ablakok igen kis méretűek voltak, majd amikor már módosabbak építkeztek, nem ritkán az ajtók, ablakok mellé egy-egy oszlop került két oldalra.

 

Fotó a kertelt falban lévő ablakról

 


A részletfotók a szerzői felvételei,  az archív felvételek a Kriza János Néprajzi Társaság gyűjteményéből


Ha valami érdekel, esetleg segítségre van szükséged:

Mednyánszky 2006-2014